Belső valóm 1.

Úgy döntöttem megosztom veletek néhány belső harcomat. Amikor túlcsordulnak az érzelmeim, vagy nem tudok dönteni, leírom azt, ami legbelül játszódik le bennem. Ez sokat segít. Naru és Blake harca jelenik meg a legtöbben ahogy velem, illetve egymással vitáznak.
Élvezzétek ^^


Megosztottság

Csend. Sose hittem volna, hogy egyszer ennyire állandóvá válik. Nyomasztó, mégis hívogató, meleg...s átölel. Megragadja lelkem rab láncát, magához húzza...s nem ereszti többé.Sötétség. Nem látok kiutat, bármerre fordítom orcám, csak a mély, riasztó, mégis hívogató végtelenség fogad. Megszoktam már az évek alatt, nem nagy újdonság. Amikor a Világ túl zajos, túl fájdalmas szívemnek, ide jövök... Itt béke van. Nem vagyok egyedül. Mikor azt hinném végre magányra lelhetek, valaki mindig megzavar. Halk nyikordulás, majd egy halovány fényforráson át, megjelenik az Ő sziluettje.

" Már megint menekülsz?"-kérdezte az oly ismerős, mégis idegenül csengő hang. Gúnyos szemei messziről fénylettek, kéken, mint a Sátán fájdalmas, hideg lángjai.

"Miért érdekel? Amíg én itt vagyok, te nyugodtan játszadozhatsz, nem?"- Ráemeltem tekintetem. Arcán elégedett vigyor jelent meg, amitől elkapott a hányinger. Gyenge voltam. Akkor se tudnám megállítani, ha akarnám. És ezt ő tudta jól.

Felém fordult testével. Gyengéd mozdulattal ellökte magát az ajtófélfától,majd elindult felém. Kop...kop...kop... Ujjaival, melyeken a körmeit sötétre festette, állam alá nyúlt és erőszakkal felemelte fejemet.

"Szánalmas vagy. Ennyitől feladod? Ha valaki sebet ejt rajtad máris megfutamodsz?"

Nem néztem a szemébe. Túlságosan fájtak mélyre nyúló szavai. Ellöktem kezét, majd a földre néztem. Igaza van. Szánalmas vagyok. De nem érdekelt.

"Menj, éld ki magad, hisz ezt akarod nem?... Engem pedig hagyj magamra..."

Felkacagott. Hangja a lelkem mélyére hatolt, majd fojtogatni kezdett, mintha csak egy kéz nyúlt volna belém, s vasmarokkal próbálná kitépni valómat.

"Igazad van. Megteszem, amire vágyok, amire MINDKETTEN vágyunk... Mert te nem mered. Vagy egyszerűen nem akarod... Félsz beismerni, hogy vágysz rá."

"ELÉG! "- kiáltottam fel. Nem akartam hallgatni, nem akartam, hogy itt legyen, csak tűnjön el! Ne legyen a közelemben, hagyjon engem békén, ne háborgasson...

Ismét felkacagott.

" Legyen hát. Megteszem, amit kérsz tőlem. De csak hogy tudd... Odakint nem tudják, hogy én, nem te vagyok. Nem az vagyok, akit ismernek. A részed vagyok, de az a részed, aki nem fél beismerni... ha valamire vágyik."

Lassan megfordult, majd eltűnt. Maga után becsukta az ajtót, mely egy halk kattanással bezárult. Sóhajtottam. Jó ez így? Helyes amit teszek? Nem tudom... Nem is érdekel... Azzal amit Ő tett... ráérek később foglalkozni.

Mert végre csend van. Nyugalom. Békesség. Sötétség.... és magány.