Kezdek meghasadni?

Már én sem értem magamat...Olyan dolgokat teszek amik nem jellemzőek rám... sose teszek ilyeneket...

Most mégis...

Képes vagyok félredobni mindent, kifordulok önmagamból....

Megrémülök attól hogy valaki ennyire közel került hozzám. Instabil és sebezhető vagyok... Gyűlölöm ezt. Gyűlölöm, hogy nem tudom magamat kontrollálni. Mindent amit eddig fixen helyén tartottam, most egyre nehezebb ott tartanom ahova való....

Kiborulok...minden ok nélkül sírok néha,felemészt a kétkedés, kérdések záporoznak a fejemben, nem tudok dolgokat hova tenni.

Ráadásul...előjött.... hogy is mondhatnám.... NARU...
Vannak percek...másodpercek amik kiesnek és olyanokat teszek, mondok amiket megbánok, sose akartam megtenni/kimondani őket. Bántom azokat akiket szeretek...

Kezdek megkergülni... néha olyan...mintha a jobb szememmel velem egyszerre...más is nézné a világot. Megrémít ez az egész...

Ő is túl gyorsan és túl közel került hozzám...leomlott a védőfalam, már nem tudok kemény lenni mikor kéne, nem tudom korlátozni az érzéseimet...

Dührohamok, összeomlások, menekülés....

Remegnek a kezeim... egyre gyakrabban....

Múltkor...anyuékkal való beszélgetés alatt is rohamot kaptam...Érzékeny pontomra tapintottak...én pedig...remegtem...zokogtam...mert nem tudják mit érzek...mit miért teszek...ültem a sarokban és mikor odajöttek,üvöltöttem hogy ne érjenek hozzám....

Ilyen...másfél éve nem volt...azt hittem sikerült leküzdenem...

Ehelyett megint Pszichiáterhez akarnak küldeni.

Megrémít az is...hogy RAJTA ugyanazokat a jeleket látom mint magamon. Ugyanazt az utat járja mint én. Nem akarom hogy idejusson. Segíteni akarok neki. Nem akarom hogy átélje azt amiket én... az ürességet... a reménytelenséget... féltem, óvni akarom...

De rettegek...mert tudom hogy ezerszer jobbat is találna nálam, jobbat is érdemelne.
És félek hogy erre ő is rájön...

Nagyon fontos nekem.... nem akarom elveszíteni.

Változások...Nem mindig jók

Sok minden megváltozott bennem az elmúlt idő alatt. Ezek közül nem minden feltétlenül jó...Oda jutottam mint tavaly januárban. Még mielőtt minden elkezdődött volna...

Nem akarok érezni.

Sokkal könnyebb ha nem hasogat a mellkasom, ha nem zúg a fejem és nincsenek hülye gondolataim. A Sulira és a Japán vizsgámra akarok koncentrálni, na meg a melóra. Nincs szükségem másra... De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Esténként  annyira magányosnak érzem magam,hogy órákig, csak összekuporodva fekszem az ágyon, miközben némán bambulok magam elé és azon gondolkodom "hogy jutottam idáig?"
Talán úgy hogy....bízni akarok. Bízni és reménykedni azokban akik fontosak számomra. Nem tudom miért vagyok ennyire naív... Tudom, hogy fájni fog, tudom hogy megint elfordulnak tőlem, majd valamikor visszajönnek és minden menni fog, mint azelőtt. Ez egy körforgás, amit nem tudok megállítani.
Elhatároztam, hogy nem osztom meg az érzéseimet csak egy emberrel. Nem írok rá arra aki hiányzik, mert tudom hogy csak zavarnám. Hiszen ő nem keres... Jól megvannak az én terhem nélkül is.
Csak átlagos dolgokról fogok beszélni és senkit nem engedek ismét közel magamhoz. Akkor kevésbé fáj. Lassan, téglánként építem fel ismét az egy évvel ezelőtt lerombolt falat.

Mert így jó. 
Néha elgondolkodom azon, hogyha többé nem jelentkeznék, ki venné észre?

Nem akarom megtudni a választ. Mert tudom, hogy elkeserítene....

Szóval, nem fogok bulikba járni, nem olvasom a kiírásokat, nem érdekel ki kivel jár, nem érdekel kivel kavar.

Legalábbis szeretném ezt elérni. Szeretném kitépni a szívem... és eldobni...elégetni...

Bárcsak képes lennék rá....

Belső valóm 1.

Úgy döntöttem megosztom veletek néhány belső harcomat. Amikor túlcsordulnak az érzelmeim, vagy nem tudok dönteni, leírom azt, ami legbelül játszódik le bennem. Ez sokat segít. Naru és Blake harca jelenik meg a legtöbben ahogy velem, illetve egymással vitáznak.
Élvezzétek ^^


Megosztottság

Csend. Sose hittem volna, hogy egyszer ennyire állandóvá válik. Nyomasztó, mégis hívogató, meleg...s átölel. Megragadja lelkem rab láncát, magához húzza...s nem ereszti többé.Sötétség. Nem látok kiutat, bármerre fordítom orcám, csak a mély, riasztó, mégis hívogató végtelenség fogad. Megszoktam már az évek alatt, nem nagy újdonság. Amikor a Világ túl zajos, túl fájdalmas szívemnek, ide jövök... Itt béke van. Nem vagyok egyedül. Mikor azt hinném végre magányra lelhetek, valaki mindig megzavar. Halk nyikordulás, majd egy halovány fényforráson át, megjelenik az Ő sziluettje.

" Már megint menekülsz?"-kérdezte az oly ismerős, mégis idegenül csengő hang. Gúnyos szemei messziről fénylettek, kéken, mint a Sátán fájdalmas, hideg lángjai.

"Miért érdekel? Amíg én itt vagyok, te nyugodtan játszadozhatsz, nem?"- Ráemeltem tekintetem. Arcán elégedett vigyor jelent meg, amitől elkapott a hányinger. Gyenge voltam. Akkor se tudnám megállítani, ha akarnám. És ezt ő tudta jól.

Felém fordult testével. Gyengéd mozdulattal ellökte magát az ajtófélfától,majd elindult felém. Kop...kop...kop... Ujjaival, melyeken a körmeit sötétre festette, állam alá nyúlt és erőszakkal felemelte fejemet.

"Szánalmas vagy. Ennyitől feladod? Ha valaki sebet ejt rajtad máris megfutamodsz?"

Nem néztem a szemébe. Túlságosan fájtak mélyre nyúló szavai. Ellöktem kezét, majd a földre néztem. Igaza van. Szánalmas vagyok. De nem érdekelt.

"Menj, éld ki magad, hisz ezt akarod nem?... Engem pedig hagyj magamra..."

Felkacagott. Hangja a lelkem mélyére hatolt, majd fojtogatni kezdett, mintha csak egy kéz nyúlt volna belém, s vasmarokkal próbálná kitépni valómat.

"Igazad van. Megteszem, amire vágyok, amire MINDKETTEN vágyunk... Mert te nem mered. Vagy egyszerűen nem akarod... Félsz beismerni, hogy vágysz rá."

"ELÉG! "- kiáltottam fel. Nem akartam hallgatni, nem akartam, hogy itt legyen, csak tűnjön el! Ne legyen a közelemben, hagyjon engem békén, ne háborgasson...

Ismét felkacagott.

" Legyen hát. Megteszem, amit kérsz tőlem. De csak hogy tudd... Odakint nem tudják, hogy én, nem te vagyok. Nem az vagyok, akit ismernek. A részed vagyok, de az a részed, aki nem fél beismerni... ha valamire vágyik."

Lassan megfordult, majd eltűnt. Maga után becsukta az ajtót, mely egy halk kattanással bezárult. Sóhajtottam. Jó ez így? Helyes amit teszek? Nem tudom... Nem is érdekel... Azzal amit Ő tett... ráérek később foglalkozni.

Mert végre csend van. Nyugalom. Békesség. Sötétség.... és magány.

Komolyan ver az élet....

Ma enyhén kiborultam....mindenki átment körülöttem kommunikácós technológiákból, a fele banda rólam nézte engem meg a tanárnő FÉL PONTRA MEGHÚZOTT!!!!! Ez mi???-.-

Komolyan faszom tele van hogy akármit csinálok mindig szopok....annyira elegem van hogy fölöslegesen gürcölök...

Szerdán felelhetek a 2-esért...felemelő lesz...hurrá...legyen már vége ennek a kurva hétnek...és akkor vége a sulinak is.... nem bírom már.....

Jöjjön be egy őrült gyilkos és kaszaboljon le este....már az is jobb lenne.....

"A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak

körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a 

fejem fölött, lerántottak a mélybe... És nem is jöttem 

föl a felszínre többé."