Nem akarok érezni.
Sokkal könnyebb ha nem hasogat a mellkasom, ha nem zúg a fejem és nincsenek hülye gondolataim. A Sulira és a Japán vizsgámra akarok koncentrálni, na meg a melóra. Nincs szükségem másra... De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Esténként annyira magányosnak érzem magam,hogy órákig, csak összekuporodva fekszem az ágyon, miközben némán bambulok magam elé és azon gondolkodom "hogy jutottam idáig?"
Talán úgy hogy....bízni akarok. Bízni és reménykedni azokban akik fontosak számomra. Nem tudom miért vagyok ennyire naív... Tudom, hogy fájni fog, tudom hogy megint elfordulnak tőlem, majd valamikor visszajönnek és minden menni fog, mint azelőtt. Ez egy körforgás, amit nem tudok megállítani.
Elhatároztam, hogy nem osztom meg az érzéseimet csak egy emberrel. Nem írok rá arra aki hiányzik, mert tudom hogy csak zavarnám. Hiszen ő nem keres... Jól megvannak az én terhem nélkül is.
Csak átlagos dolgokról fogok beszélni és senkit nem engedek ismét közel magamhoz. Akkor kevésbé fáj. Lassan, téglánként építem fel ismét az egy évvel ezelőtt lerombolt falat.
Mert így jó.
Néha elgondolkodom azon, hogyha többé nem jelentkeznék, ki venné észre?
Nem akarom megtudni a választ. Mert tudom, hogy elkeserítene....
Szóval, nem fogok bulikba járni, nem olvasom a kiírásokat, nem érdekel ki kivel jár, nem érdekel kivel kavar.
Legalábbis szeretném ezt elérni. Szeretném kitépni a szívem... és eldobni...elégetni...
Bárcsak képes lennék rá....
