Kezdek meghasadni?

Már én sem értem magamat...Olyan dolgokat teszek amik nem jellemzőek rám... sose teszek ilyeneket...

Most mégis...

Képes vagyok félredobni mindent, kifordulok önmagamból....

Megrémülök attól hogy valaki ennyire közel került hozzám. Instabil és sebezhető vagyok... Gyűlölöm ezt. Gyűlölöm, hogy nem tudom magamat kontrollálni. Mindent amit eddig fixen helyén tartottam, most egyre nehezebb ott tartanom ahova való....

Kiborulok...minden ok nélkül sírok néha,felemészt a kétkedés, kérdések záporoznak a fejemben, nem tudok dolgokat hova tenni.

Ráadásul...előjött.... hogy is mondhatnám.... NARU...
Vannak percek...másodpercek amik kiesnek és olyanokat teszek, mondok amiket megbánok, sose akartam megtenni/kimondani őket. Bántom azokat akiket szeretek...

Kezdek megkergülni... néha olyan...mintha a jobb szememmel velem egyszerre...más is nézné a világot. Megrémít ez az egész...

Ő is túl gyorsan és túl közel került hozzám...leomlott a védőfalam, már nem tudok kemény lenni mikor kéne, nem tudom korlátozni az érzéseimet...

Dührohamok, összeomlások, menekülés....

Remegnek a kezeim... egyre gyakrabban....

Múltkor...anyuékkal való beszélgetés alatt is rohamot kaptam...Érzékeny pontomra tapintottak...én pedig...remegtem...zokogtam...mert nem tudják mit érzek...mit miért teszek...ültem a sarokban és mikor odajöttek,üvöltöttem hogy ne érjenek hozzám....

Ilyen...másfél éve nem volt...azt hittem sikerült leküzdenem...

Ehelyett megint Pszichiáterhez akarnak küldeni.

Megrémít az is...hogy RAJTA ugyanazokat a jeleket látom mint magamon. Ugyanazt az utat járja mint én. Nem akarom hogy idejusson. Segíteni akarok neki. Nem akarom hogy átélje azt amiket én... az ürességet... a reménytelenséget... féltem, óvni akarom...

De rettegek...mert tudom hogy ezerszer jobbat is találna nálam, jobbat is érdemelne.
És félek hogy erre ő is rájön...

Nagyon fontos nekem.... nem akarom elveszíteni.

Szorongás

Régen nem jelentkeztem. Augusztus vége óta eléggé sok dolog történ velem.

Elkezdtem a japán szakot, a második egyetemi évemet, dolgozom és... van valaki aki fontos nekem.


Viszont....
Az elmúlt 20 évem eseményei kihatnak rám...túlságosan is.

Imádom Őt, csodálom és meg akarom védeni. Azonban félek....félek mert tudom ezerszer jobbat is találhatna nálam, valakit aki meg tudja mosolyogtatni és aki mellett nem fél megnyílni.


Hinni akarok.


De nem merek. Tudom hogy ha fáradt kissé agresszív és elzárkózó, ebbe belenyugodtam. Vannak jelek miszerint valamennyire fontos vagyok neki, és ennek nagyon örülök.

Viszont félek...nagyon félek hogy csak azért van velem,mert nem volt éppen jobb, félek hogy elege lesz abból hogy vele akarok lenni, abból hogy ragaszkodom, hogy aggódom érte folyton és hogy....rajta lógok...


Nem akarom elveszíteni.

Tudom hogy ő ilyen és gyűlöli ha valaki magára veszi a dolgokat, de amikor néha durván beszél hozzám.. elkeseredek. Úgy érzem zavarom.... Hogy nem akarja hogy ott legyek... hogy távol akar lenni tőlem....

Hinni akarok benne hogy ezeket csak azért érzem így mert eddig SENKI nem szeretett úgy mint párját...
Soha...mindig csak én ragaszkodtam.

Ha már mosolyogni látom, örülök, ha csak bújik,vagy megfogja a kezem, vagy megengedi hogy a közelében legyek BOLDOG vagyok!

Tele vagyok kétségekkel....  magam felé... Ha eddig senki nem maradt meg mellettem.... lehet őt is elveszítem?


Nem akarom elveszíteni...


Mert nekem ő NAGYON fontos....

Ezért akarok alkalmazkodni hozzá. Hogy anélkül lehessek vele,hogy zavarnám, vagy a terhére lennék.

Remélem sikerül...^^

Változások...Nem mindig jók

Sok minden megváltozott bennem az elmúlt idő alatt. Ezek közül nem minden feltétlenül jó...Oda jutottam mint tavaly januárban. Még mielőtt minden elkezdődött volna...

Nem akarok érezni.

Sokkal könnyebb ha nem hasogat a mellkasom, ha nem zúg a fejem és nincsenek hülye gondolataim. A Sulira és a Japán vizsgámra akarok koncentrálni, na meg a melóra. Nincs szükségem másra... De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Esténként  annyira magányosnak érzem magam,hogy órákig, csak összekuporodva fekszem az ágyon, miközben némán bambulok magam elé és azon gondolkodom "hogy jutottam idáig?"
Talán úgy hogy....bízni akarok. Bízni és reménykedni azokban akik fontosak számomra. Nem tudom miért vagyok ennyire naív... Tudom, hogy fájni fog, tudom hogy megint elfordulnak tőlem, majd valamikor visszajönnek és minden menni fog, mint azelőtt. Ez egy körforgás, amit nem tudok megállítani.
Elhatároztam, hogy nem osztom meg az érzéseimet csak egy emberrel. Nem írok rá arra aki hiányzik, mert tudom hogy csak zavarnám. Hiszen ő nem keres... Jól megvannak az én terhem nélkül is.
Csak átlagos dolgokról fogok beszélni és senkit nem engedek ismét közel magamhoz. Akkor kevésbé fáj. Lassan, téglánként építem fel ismét az egy évvel ezelőtt lerombolt falat.

Mert így jó. 
Néha elgondolkodom azon, hogyha többé nem jelentkeznék, ki venné észre?

Nem akarom megtudni a választ. Mert tudom, hogy elkeserítene....

Szóval, nem fogok bulikba járni, nem olvasom a kiírásokat, nem érdekel ki kivel jár, nem érdekel kivel kavar.

Legalábbis szeretném ezt elérni. Szeretném kitépni a szívem... és eldobni...elégetni...

Bárcsak képes lennék rá....

Soha többet.....

Sose éreztem még magamat ennyire fizikailag,idegileg és lelkileg egyszerre...ha tudtam volna, hogy ez lesz, nem nézem meg ezt a filmet....

Pszichológián levetítették nekünk a Kísérlet című filmet.
A történet dióhéjban annyi, hogy önkéntesekkel kísérletet végeznek,miszerint 2 hétre börtönőrök és rabok lesznek. Nem írnám le a részleteket, de a végén minden elfajul, az emberek megzavarodnak....


A film utolsó perceiről kiszaladtam,mert hányingerem volt, a zokogás kerülgetett és remegtem. Nem a morbidságától...az még hagyján... de az ahogyan a történtek hatottak rám lelkileg és idegileg, attól fizikailag rosszul lettem. És nem voltam egyedül vele...


Hazafelé majdnem leestem a lépcsőn, úgy remegtek a lábaim, ziháltam, összegörnyedve sétáltam apró,de gyors léptekkel. Le voltam sápadva szemeim csak úgy ugráltak,ahogy a környezetem figyeltem és tördeltem a kezem. Mindenki engem figyelt. Mire beértem az albiba és felhívtam anyut, hogy végeztem a suliban, nem bírtam tovább és zokogtam. Sose voltam még ennyire rosszul..... Zakatol a fejem,még mindig zihálok, össze vagyok görnyedve és ráz a hideg...


Minek kellett ezt nekünk levetíteni? Vagy legalább figyelmeztettek volna minket...soha többé...nem akarom ezt...elég volt....túl sok volt....


És most még tanulni kellene....nem tudom egyáltalán aludni fogok-e.... sose hatott még rám így film...Én bírom a morbid dolgokat, de ez...lelkileg tett tönkre...félek a semmitől...komolyan... Nem tudom mi van velem....

NEM AKAROM!!!!!!!!!!